Negyvennyolcról magyarul és románul

Tömegsír a határban

A harc előzménye - a szerző itt egy román újságíró és politikus, Ion Rusu Abrudeanu 1928-as, A mócok - egy hősies, ám kisemmizett nép kálváriája című könyvére hivatkozik - az volt, hogy Zalatnán a fegyverszüneti tárgyalások közben a magyarok `álnok módon` megsértették a megállapodást, és rátámadtak a gyanútlan románokra. Ők azonban hamarosan visszavágtak, mire a magyarok felgyújtották Zalatnát, majd elmenekültek a városból. Ompolygyepünél viszont a románok utolérték őket, és majdnem mindegyiküket lemészárolták. A falu mellett található halom rejti az itt elpusztult több száz ember maradványait.

Avram Iancu lovasszobra Marosvásárhely főterén

Ezzel szemben a történet magyar változata úgy szól, hogy a tárgyalások során véletlenül került sor összeütközésre. A Zalatnába bezúduló mócok erre gyújtogatni és fosztogatni kezdtek, a magyarok pedig sietve elhagyták a várost. A menekülőket Zalatnától nem messze megállásra kényszerítették, lefegyverezték, majd nagy részüket lemészárolták - olvasható Egyed Ákos Erdély 1848-1849 című könyvének első kötetében.

A zalatnai tragédia keretéül az 1848-49-es erdélyi események szolgáltak. Ebben az időszakban Erdélyben a magyar és a román nemzeti törekvések, valamint a Habsburg-dinasztia birodalmi érdekei között fegyveres konfliktussá fajultak az ellentétek. Míg a magyar nemzet- és államépítésből nem maradhatott ki a nagyfejedelemség, az addig Erdélyben csupán megtűrt státusú románság épp a különállás fenntartásában látta saját nemzeti léte bebiztosítását. A Habsburgok mindeközben megpróbálták összetartani monarchiájukat az általános nemzetébredések közepette.

Abrudbánya

Az érdekek törvényszerűen keresztezték egymást. Igaz, voltak megegyezésre hajló, valamilyen kölcsönösen elfogadható megoldást kereső hangok is, ám ezek rendre alulmaradtak a türelmetlen nacionalizmusok hangzavarában. A román nemzeti mozgalom egyik vezéralakja, Simion Barnutiu kijelentette, hogy az egyesülés "a magyarok számára az élet, a románoknak a halál; a magyaroknak végtelen szabadság, a románoknak örökös szolgaság." A magyarok a történelmi magyar állam egységének visszaállítását, a liberális szabadságjogok mindenkire való kiterjesztését hirdették - és a magyar nemzet elsőbbségét. A románok igazsága viszont a római származás egyre terjedő (igaz, mindmáig erősen vitatott) eszméjéből és a román nép kétségbevonhatatlan számbeli fölényéből táplálkozott.

A románok egykori jogainak "visszaszerzéséért" a 18. század óta folyó emancipációs küzdelem, illetve egy igazságosabb társadalmi berendezkedés követelése így az unió elutasításában és - szerencsétlen módon - a Habsburgokkal való szövetségben csúcsosodott ki. Végül a románok - miután Bécs és a magyarok között bekövetkezett a nyílt szakítás - tulajdonképpen csak hűek maradtak császárukhoz, és a Habsburgok törvényes rendjét védték a "rebellis magyarok" ellen.

Az egyik új román történeti szintézis szerint az Erdélyben 1848 őszén lezajlott események - a magyar hatóságok erőszakos fellépése, a nemesek és parasztok közötti összecsapások, a román vezetők kivégzése stb. - után már megállíthatatlan volt az összeütközés, és csaknem egész Erdély hadszíntérré vált. Az áldozatok között egyaránt voltak románok, magyarok és szászok - "de a legmagasabb adót a románok fizették", egész falvakat perzseltek fel, templomokat romboltak le stb. - írja a szerző. Az eseményeket sem a Román Nemzeti Komité, sem a prefektusok, sem az osztrák vagy a magyar hatóságok nem tudták ellenőrizni. Az erdélyi magyar-román konfrontáció meglehetősen kegyetlen volt - valódi etnikai polgárháborúba torkollott, akárcsak a Délvidéken.

1. Tömegsír a határban
2. Etnikai polgárháború